HOME | DD

Description
- Tehát miért hívott ide?
- Már mondtam. Amiben az emberek élnek, az nem több holmi hazugságnál. Ha Én most mindazt elmondom, amit tudok, vagy nem hisz majd Nekem senki, vagy meglincselnek, vagy cirkuszba zárnak. De el fogom mondani. Úgy hiszem, el kell mondanom. Kapcsolja be azt a ketyerét nyugodtan, ha a hangom is rögzíteni akarja, máskülönben szedjen elő még pár lapot…

Az újságíró bekapcsolja a diktafonját, s előkotor pár lapot is.

- Nem értem, pontosan miről van szó… A levélben azt írta, hogy kezdő létemre profi lehetek, ha… Valami fantasy regényt akar elmesélni? Nézze, nekem nincs időm ilyesmire.
- Bizonyítékkal szolgálhatok, és higgye csak el, fogok is. Telihold lesz. Itt, elzárva a Hold ezüst fényétől talán biztonságban lesz… Ne aggódjon. Egyelőre, oka sincs rá.
- A hold… Nem értem.
- Ha nem szakítana félbe…

- Nos tehát. A nevem Moilia. Moilia Granlenn. Vérfarkas vagyok.

- Nézze, mint mondtam…
- Nem akar rágyújtani? Vagy enni valamit? Vagy fogjam be a pofáját? Ha a végén sem hiszi el, akkor majd elismerem, hogy hazudok. De addig kuss.

- Nos tehát. Vérfarkas vagyok. Nem tudok túl sok mindent a fajról. Ami azt illeti, szinte semmit sem tudok. Ahogyan Én azt elképzelem, falkákban élnek, mint a farkasok, szaporodnak mind egymással mind farkassal vagy emberrel, élnek emberek és farkasok közt… De ezt igazán nem tudhatom. Anyám alkoholista, de lényegtelen. Ember. Apám itt hagyott minket ezen a trágyadombon. Lényegében meg is értem. Én is ezt tettem volna talán. De tudta, hogy Én mi leszek… Miért hagyott itt? A francba már!

Ököllel a falba ver, kisebb repedést okozva azon.

- Mit bámul?! Izé, persze, folytatom… Tehát. Itt hagyott az a bolhás korcs. Egyedül, lényegében, amit tudok, magam jöttem rá. Nem sok minden ez, de hát nem volt, ki tanítson. Leginkább, mert nem is kerestem ilyet. Magam mindig rosszul vagyok telihold előtt… Most is, bár ez már nem közelíti meg azt, amit valamikor régebben éreztem ilyenkor. Azt hittem, minden ilyen lény így érez, de nem találkoztam más ilyennel. Egy ideig azt hittem, egyedül vagyok. De azt lehetetlennek vélem. Valójában nem ismerem magamon kívül egyetlen egy vérfarkast sem. De a mondák nem lennének, ha Én lennék az egyetlen. Nem így gondolja? Nem számít.
Igazából magamról szeretnék mesélni. Csak olyan nehéz ez az egész. Ideges vagyok, szétszórt, és a Hold közeledtével egyre gyengébb is. Azt hiszem, ha érthető akarok lenni, mesélnem kell a vérfarkasokról még. Szívesen mesélnék róluk egyébként, de most így belegondolva… Nem tudom, Ők olyanok-e, mint Én. De legyen hát, elmondom ezt is. Aztán hogy cikket ír belőle, vagy sem… Nem érdekel.
Mint a mondák tartják, képesek vagyunk alakot váltani. Azt hiszem, ezt mind megtehetjük. Két fő alakkal bírunk. Az ember és a farkas. Ezek meghatározottak. Farkasként például fekete farkas vagyon, az átlagnál nagyobb, a fejemtől a farkam végéig ezüst csík húzódik. Felismerhető vagyok, azt hiszem. Értem a farkasok nyelvét, bár eddig nem sokkal akadtam még össze. A farkasok nem félnek, nem menekülnek a puszta jelenlétem miatt. Más állat igen. A macskák például, szívesen támadnak, de a legtöbb menekül persze. A kutyák sem szeretnek. Pontosabban, a félfarkasok igen.
Természetesen rendelkezem átmeneti alakkal is. Ezt kedvem szerint formálom… Kivéve a farkasembert. Teliholdkor mindig azt az alakot veszem fel. 3 méteres, farkas fejű, de két lábon járó gyilkológép. Azt hiszem, túl sok emberrel végzett már a szörnyeteg…
Üljön vissza!
Ez a farkasember állapot a legerősebb. Bár… hogyan is mondjam, szociális tulajdonságokat nem igazán tudok alkalmazni abban az alakban.
((Vérfarkasokkal és más természetfölötti lényekkel szemben tud. Csak erről nem tud. Megfélemlítés kivétel, azt bármikor bárkire használhatja))
Ettől az alaktól az emberekben egyébként valamiféle… Félelem alakul ki. Úgy értve, nem olyan, mint amúgy. Természetfeletti. Sokakban részleges amnézia is. Elfelejti, hogy valaha is látott volna.
Ezen kívül gyorsabb is vagyok egy embernél. Úgy értve, például, többször támadok, mint Ő… Míg Ő egyszer támad, Én hatszor is, ha úgy akarom. Képes vagyok… Nem is tudom, minek nevezzem. Olyan állapotot elérni, amikor az egészségi állapotom nem befolyásol semmit. Ugyanakkor háttérbe is kerülök valamennyire. Nem tudom, mi az, megfogalmazni sem tudom. Fura. Az emberek soha nem fogják ezt megérteni.
És ez nem minden.

Egy egyszerű késsel végigszánt kezén. Rövid időn belül eltűnik a seb, minden további nélkül. Szemeit a riporterre emeli.

- A sebeim, mondjuk úgy, gyorsan regenerálódnak. Persze van kivétel. A tűz. Nem mutatnám be. Azok a sebeim úgy gyógyulnak be, olyan sebességgel, mintha most magát is megvágnám. És jobban fáj. De a fájdalmat enyhíthetem… Vagyis… Ha úgy akarom, csökkenthetem. Nehéz ezt elmondani. Maga nem érzi ezt, nem tudja ezt. Nem tudom elmondani.
De természetesen az ezüst a gyengepontom. A puszta látványa is félelmet vált ki belőlem, megzavar, meggyengít, összezavar mindent… Az érintése éget, sebez. Még sosem lőttek meg ezüsttel, de talán azt nem élném túl. Egy egyszerű ezüst töltény fogása is… Rosszabb, mint a tűz. De tudom regenerálni azt a sebet is persze. De lassan. Nagyon lassan.
És még egy fontos dolog. Érzem a szellemeket, vagy akár látom is őket… Néha, néhányat. Beszélhetek is velük, ha úgy akarják. Ne bámuljon már, mert megölöm! Idegesít.
Utazhatok a szellemvilágon át. Ekkor Maguk emberek nem láthatnak. Meg az állatok se. Senki sem, kivéve a szellemeket. De Én látom magukat. De ez a képesség sok energiámba kerül. Néha nem is sikerül, néha pedig a szellemek maguk száműznek… Nem tudom, mikor, és miért. Nem mindig… Nem értem Őket, bár nem is vagyok szellem.
Van egyéb misztikus képességem is. Megmutathatnám, de ebbe nem megyek bele. Nem ezért hívtam. Nem egyszemélyes cirkusz vagyok, így ezekről már nem is mesélnék.
((diszciplínákról beszélt))
Viszont most mesélnék magamról. Arról, amiért idehívtam. 26 éves vagyok. Egyszerű városi vérfarkas. Londonban születtem… Nagyjából 8 éves koromig egyszerű ember voltam, elvált szülőkkel. Anyám nevelt, apám 5 éves koromban otthagyott minket. Azt hiszem, anyám emiatt lett alkoholista, de igazából nem tudom. Nem is érdekel. Elég azt tudni, hogy az. Egy idő után szinte sose láttam már, beköltözött a kocsmába úgymond. 8 éves koromban alakultam át először. Fura, de nem ijedtem meg. Pedig lett volna rá okom. Sokkal inkább megijesztett az, hogy az utca összes macskáját megöltem, mint az, amivé lettem. Sosem voltak barátaim, és ez egy remek kifogás volt, hogy miért nem. Legalábbis magamnak. Anyám ekkor már nem is láttam, az, ami voltam, egyre nagyobb terhet jelentett. A telihold egyre inkább megviselt, Egyre kevésbé bírtam z egészet, hiába az előnyök. Be kell valljam, az előnyök még mindig lenyűgöznek. Néha elhitetik velem, legyőzhetetlen vagyok, az egyetlen, amivel vigyáznom kell, a saját fajtám lehet. Persze bizonyára tévedek. Elég az ezüstre gondolnom.
10 éves koromban próbáltam menekülni, és a cigi megnyugtatott. De valami… Nem, nem stimmelt vele, bár nem zavart túlzottan. Hozzá tudtam jutni, megnyugtatott. Igaz, mielőtt meggyújtottam, elfogott valami. Ma már tudom, a rettegés. Az a tűz, amit akkor láttam, nem volt elég ahhoz, hogy igazán elriasszon. Nem tett semmit. Csak fura volt. De nem volt több egyszerű tűznél. Még mindig nem több. Apró kis láng.

Ennek jegyében elő is kotor egy szálat, s öngyújtót. A riportert is megkínálja, az inkább elhúzódik előle.

- Nem sokkal ezután, még 10 éves koromban ismertem meg Tövist és BlackStonet. Stone érezte, hogy nincs rendben Velem valami, noha szó nélkül hagyta a dolgot mindvégig, sose tudtam igazán megismerni. Tövis más volt. Őt igazán megszerettem, de elég volt saját magamra gondolnom, tükörbe néznem. Nem származhat Tőlem soha ilyen… Soha. Ezt el is mondtam Tövisnek, de Ő azt hiszem, nem értette, miről is beszélek. Azt hiszem, jobban szeretett, mint kellett volna, de mindez már nem számít. Egy évvel később csatlakozott hozzánk Vael. Zűrös a srác, de ez tetszett benne. Szívesen voltam vele az ilyen dolgokban, vonz a baj, vagy talán Én vonzom a bajt, nem tudom. Élveztem azokat a kalandokat. Bár Tövis és Black határozottan elhúzódtak tőlük. Nem értem, miért, de hát, Ők csak emberek, el kellett néznem. Bár Vael is csak ember volt, s bennem is csak azt látott. Visszagondolva úgy érzem, nem lett volna szabad egy egyszerű lányt ekkora bajba sodornia. Sokszor nem jöhettem volna ki a dolgokból, de Neki nem tűnt fel semmi. Az sem, hogy sebeim másodpercek alatt tűntek el. Nem vett észre egyszerűen semmit. Talán azért, mert mindent tudott, talán, mert felelőtlen és hülye volt. Én is az voltam.
- Ebben az évben alapult meg a bandánk is. Nem volt nagy valami. Bár élveztem, hogy tartozom valahová, hogy vannak barátaim. Nézzen meg alaposan. Most nincsenek barátaim… Érti maga ezt? Úgy hiszem, akkor rosszabb voltam.
Nos tehát a banda… Tövis lett a vezérünk. Szívesen kipróbáltam volna a vezetést, az irányítást, de úgy hiszem, nem illettem volna a vezetői posztra, bár a helyettese Én lettem. Erősebb voltam akármelyiküknél, a puszta kisugárzásom döntött a kérdésben, hisz ha Tövis távol volt, azonnal Én vettem át az irányítást. Bár Stone tett próbálkozásokat arra, hogy Ő irányíthasson, s néha hagytam is Neki, de Én voltam a helyettes.
Ugyanebben az évben fedte fel előttünk Tövis, hogy hajléktalan. Vagyis megszökött az árvaházból. Segítettük Őt, pénzzel, és kitartottunk mellette. Többet nem tehettünk. Noha pénzügyileg magam is elég rosszul álltam, de tudtam munkát szerezni. Csaposként, egy kocsmában. Természetesen nem abban, melybe anyám járt, azt messze kerültem. Teliholdkor nem mentem be dolgozni, de ezt kitalálhatta. A munka végén megmaradt italból többnyire kaptam, bár teljesen mindegy volt, erre is rá kellett jönnöm. Ahogyan a mérgeket, úgy az alkoholt is jobban semlegesítette a szervezetem, - még mindig – mint az embereké. Ez talán jó is lenne, bár azt hiszem, sosem leszek részeg például. Bár, pár üveg erősebb ital talán megtenné a magáét, de nem lenne túl tartós hatása Rám. Ezzel végül is nincsen gond. Szervezetem ellenállóbb a vírusokkal, baktériumokkal szemben is, igen erős betegség az, ami ledönt a lábamról. Viszont a gyógyszerekkel szemben is ellenáll, hisz nem tudja megkülönböztetni, mi használna és mi nem.
- 13 évesek voltunk, mikor csatlakozott hozzánk Ras. Nos, Ő sem a banda esze, bár egy jó 3asra mind tudtuk a tananyagot… De ez lényegtelen. Ras egoista, azt hitte, Ő itt a nagy valaki. Egy év elég volt, hogy rájöjjön: Mellettem nem rúghat labdába. Talán emiatt, talán a többiek miatt változott, noha soha nem lett igazán barátom. Egyszerű halandó, ostoba, gyönge. Mégis, azt hitte, okos, erős… Nem tudom, mit hitt, de határozottan ember volt. És erre Ő is kénytelen volt rájönni. A banda 14 éves korunkban vált teljessé. Cass személyében. Érdekes a csaj, de nincs Vele problémám…

- Róla jelen időben beszél…
- Kérdéseket a végén. Egészen belemerültem, erre csakúgy közbeszakít. De rendben, megindokolom. Úgy hiszem, Cass még él.
- Úgy érti…
- Befejezném a történetet.

- Nos tehát Cass. Ő megtetszett Tövisnek, úgy hiszem. Tulajdonképpen örültem ennek. Azt hittem, Tövis letesz Rólam. Persze nem így történt. Mindenesetre Cass -sel nem volt problémám. Nem érdekelt igazán, na meg, kedves volt Velem. Bizonyára Ő is érezte, hogy valami nincs rendben Velem, mégis… Hívott edzésre például. Nem, nem tapasztaltam még ilyet mástól. Talán barátkozni akart. Talán azt hitte, hogy… Nem is tudom.
Vagy talán mindent tudott. Nem vagyok képes harapás útján továbbadni „betegségem”. Legalábbis mikor irányítom testemet, nem. Mikor nem vagyok erre képes, akkor nem tudom. Haraptam már meg embert, persze… De még senki sem élte ezt túl. Ne bámuljon már. Megölöm, ha tovább folytatja ezt. Maga csak írja, mielőtt meggondolom magam.

Karmai megnőnek, végigszánt az asztalon, melyen az újságíró papírjai is vannak.

- Persze, értékelem, hogy legalább már hisz Nekem. Attól tartok, az emberek magának már nem fognak. Azt hiszik majd, meghülyült, és szép lassan tényleg beleőrül ebbe. Vagy vadászni fogja a fajtám, vagy legalábbis kutatni. Magam is ezt teszem, mindhiába. Nem, nem kérem a segítségét majd. Nos tehát… Nem voltunk sokáig 14 évesek, az évek repülnek, ahogyan annak lennie kell. Felettem is repülnek. Öregszem, rendesen. Bár 24 éves korom óta külsőm nem öregszik, de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok halhatatlan.
16 éves korunkban történt meg az, amitől rettegtem. Terveztünk egy akciót. Lényegtelen, milyet. Aznap telihold volt. Nem lett volna szabad elmennem, de hát délutánról volt csupán szó. Ilyenkor gyenge vagyok, szétszórt, talán csak hátráltattam volna őket a puszta jelenlétemmel is. Azon a napon még rosszabbul voltam, mint szoktam. A puszta állás nehezemre esett, de elmentem. Igen, így biztos, hogy terhükre voltam. Engem kellett védeniük mindvégig, megsebesültek Miattam. És Miattam elhúzódott az egész. Mert Engem védtek.
Igen, az egész az Én hibám volt. Cass beugrott egy boltba cigiért, vagy ilyesmi, nem emlékszem már. A telihold sugarai Rám vetődtek, és ennyi kellett. Hiába küzdöttem, sokáig, kétségbeesetten, az Én csatám már el volt vesztve, valami belső szörnyeteg irányít ilyenkor. Testem átalakult, s gyilkos hajlamainak hódolt. Mert a fenevad ezt parancsolta neki. És szép sorban lemészárolta a barátaim. Először Vaelt, ki menekülni próbált. A többiek harcolni, de sebeikkel esélyük sem volt. Be kell ismernem, még amúgy sem lett volna esélyük. A lény ezután lemészárolta Blacket, s Rast. Igyekeztem, hogy Tövist meghagyja, de csak annyit értem el, hogy utoljára hagyta Őt, a jelenlévők közül. Tövis nem harcolt Velem. Vele kellett volna. Egy szörny állt előtte, nem Én. Futhatott volna, nem tette. Harcolhatott volna… S Én megérdemeltem volna, de Ő nem tette. Hogyan, hogyan lehetett ennyire ostoba? Nem értem. Küzdöttem, de széttépte őt a lény, ami nem engedett. Végül sikerült győzedelmeskednem, látnom a hullákat. Ekkor hangokra lettem figyelmes. Menekülnöm kellett, ha nem akartam lebukni. Cass lépkedett felém. Sikerült a szemébe néznem. Kedvem lett volna vonyítani, fájdalmam kifejezni. Soha többé nem lesznek barátaim. Már akkor tudtam. Casst nem öltem meg. Otthagytam. Azt hiszem, megkeserítettem ezzel az életét. Nem lettem volna képes többé a szemébe nézni. Elmenekültem. Anyámnak úgyis mindegy már. Alkoholmérgezésben meghalt. Aznap este. Ezt nem bírtam elviselni.
- Azóta élek itt, Olaszországban. Pont 10 éve történt mindez. Itt nem történt semmi. A Telihold nem visel már mg annyira, mint akkoriban. Szinte már semennyire. Persze esténként nem tudok uralkodni magamon, mikor a Hold teljes valója mosolyog Rám. De mindez már teljesen más. Egyedül élek, nincsenek barátaim, sem ismerőseim. Csak ez a házam van. Persze, rendelkezek munkával is. Egyszer megkeresem majd apám, s talán pontosabban megtudom, mi vagyok, s mi folyik körülöttem. Vagy akár csak egy fajtám bélit. De addig is nem tudok mit mondani, ennyi volt.

- Ennyi? Nem érhet így véget.
- Dehogynem.
- És Cass?
- Nem tudok Róla semmit. Talán utána kéne néznem, hol él most, mit csinál. De ennyi idő biztos elegendő volt számára is. Számomra is elég volt, és úgy vélem, Nekem nehezebb.
- Ő látta, hogy a barátnője megölte a többieket.
- Én megöltem a többieket. Kinek nehezebb hát?
- Önnek, természetesen, Moilia.
- Magam is így gondoltam. Most mennyen innét. Lassan este. Bizonyára nem szívesen tartózkodna itt. Hogy mit kezd a felvétellel… Maga dolga. Nem fogok bosszút állni, ha megjelenteti.
- Senki sem hinne Nekem.
- Annyian biztosan, akik vadásznak a fajtámra.
- Akkor hát nem jelenttethetem meg.
- Óh, dehogynem. Csak tessék. Ha siet, benne lesz a reggeli újságban.
- De…
- Örülök, hogy ennyire figyel Rám, hogy törődni akar Velem. De nincsen szükségem rá. Tűnjön innen.
- Nem tud mindent. Talán segíthetnék. Például, mi történne, ha valaki túlélné a harapását, teliholdkor…
- Takarodjon!
- Nem érti.
- Valóban nem. De Maga sem. Most pedig vagy elmegy, vagy…

Egy férfi kiáltása szakítja meg az éjszaka csendjét. Majd egy diktafon halk reccsenése, melyet már csupán egyetlen lény hall.

Description
- Tehát miért hívott ide?
- Már mondtam. Amiben az emberek élnek, az nem több holmi hazugságnál. Ha Én most mindazt elmondom, amit tudok, vagy nem hisz majd Nekem senki, vagy meglincselnek, vagy cirkuszba zárnak. De el fogom mondani. Úgy hiszem, el kell mondanom. Kapcsolja be azt a ketyerét nyugodtan, ha a hangom is rögzíteni akarja, máskülönben szedjen elő még pár lapot…

Az újságíró bekapcsolja a diktafonját, s előkotor pár lapot is.

- Nem értem, pontosan miről van szó… A levélben azt írta, hogy kezdő létemre profi lehetek, ha… Valami fantasy regényt akar elmesélni? Nézze, nekem nincs időm ilyesmire.
- Bizonyítékkal szolgálhatok, és higgye csak el, fogok is. Telihold lesz. Itt, elzárva a Hold ezüst fényétől talán biztonságban lesz… Ne aggódjon. Egyelőre, oka sincs rá.
- A hold… Nem értem.
- Ha nem szakítana félbe…

- Nos tehát. A nevem Moilia. Moilia Granlenn. Vérfarkas vagyok.

- Nézze, mint mondtam…
- Nem akar rágyújtani? Vagy enni valamit? Vagy fogjam be a pofáját? Ha a végén sem hiszi el, akkor majd elismerem, hogy hazudok. De addig kuss.

- Nos tehát. Vérfarkas vagyok. Nem tudok túl sok mindent a fajról. Ami azt illeti, szinte semmit sem tudok. Ahogyan Én azt elképzelem, falkákban élnek, mint a farkasok, szaporodnak mind egymással mind farkassal vagy emberrel, élnek emberek és farkasok közt… De ezt igazán nem tudhatom. Anyám alkoholista, de lényegtelen. Ember. Apám itt hagyott minket ezen a trágyadombon. Lényegében meg is értem. Én is ezt tettem volna talán. De tudta, hogy Én mi leszek… Miért hagyott itt? A francba már!

Ököllel a falba ver, kisebb repedést okozva azon.

- Mit bámul?! Izé, persze, folytatom… Tehát. Itt hagyott az a bolhás korcs. Egyedül, lényegében, amit tudok, magam jöttem rá. Nem sok minden ez, de hát nem volt, ki tanítson. Leginkább, mert nem is kerestem ilyet. Magam mindig rosszul vagyok telihold előtt… Most is, bár ez már nem közelíti meg azt, amit valamikor régebben éreztem ilyenkor. Azt hittem, minden ilyen lény így érez, de nem találkoztam más ilyennel. Egy ideig azt hittem, egyedül vagyok. De azt lehetetlennek vélem. Valójában nem ismerem magamon kívül egyetlen egy vérfarkast sem. De a mondák nem lennének, ha Én lennék az egyetlen. Nem így gondolja? Nem számít.
Igazából magamról szeretnék mesélni. Csak olyan nehéz ez az egész. Ideges vagyok, szétszórt, és a Hold közeledtével egyre gyengébb is. Azt hiszem, ha érthető akarok lenni, mesélnem kell a vérfarkasokról még. Szívesen mesélnék róluk egyébként, de most így belegondolva… Nem tudom, Ők olyanok-e, mint Én. De legyen hát, elmondom ezt is. Aztán hogy cikket ír belőle, vagy sem… Nem érdekel.
Mint a mondák tartják, képesek vagyunk alakot váltani. Azt hiszem, ezt mind megtehetjük. Két fő alakkal bírunk. Az ember és a farkas. Ezek meghatározottak. Farkasként például fekete farkas vagyon, az átlagnál nagyobb, a fejemtől a farkam végéig ezüst csík húzódik. Felismerhető vagyok, azt hiszem. Értem a farkasok nyelvét, bár eddig nem sokkal akadtam még össze. A farkasok nem félnek, nem menekülnek a puszta jelenlétem miatt. Más állat igen. A macskák például, szívesen támadnak, de a legtöbb menekül persze. A kutyák sem szeretnek. Pontosabban, a félfarkasok igen.
Természetesen rendelkezem átmeneti alakkal is. Ezt kedvem szerint formálom… Kivéve a farkasembert. Teliholdkor mindig azt az alakot veszem fel. 3 méteres, farkas fejű, de két lábon járó gyilkológép. Azt hiszem, túl sok emberrel végzett már a szörnyeteg…
Üljön vissza!
Ez a farkasember állapot a legerősebb. Bár… hogyan is mondjam, szociális tulajdonságokat nem igazán tudok alkalmazni abban az alakban.
((Vérfarkasokkal és más természetfölötti lényekkel szemben tud. Csak erről nem tud. Megfélemlítés kivétel, azt bármikor bárkire használhatja))
Ettől az alaktól az emberekben egyébként valamiféle… Félelem alakul ki. Úgy értve, nem olyan, mint amúgy. Természetfeletti. Sokakban részleges amnézia is. Elfelejti, hogy valaha is látott volna.
Ezen kívül gyorsabb is vagyok egy embernél. Úgy értve, például, többször támadok, mint Ő… Míg Ő egyszer támad, Én hatszor is, ha úgy akarom. Képes vagyok… Nem is tudom, minek nevezzem. Olyan állapotot elérni, amikor az egészségi állapotom nem befolyásol semmit. Ugyanakkor háttérbe is kerülök valamennyire. Nem tudom, mi az, megfogalmazni sem tudom. Fura. Az emberek soha nem fogják ezt megérteni.
És ez nem minden.

Egy egyszerű késsel végigszánt kezén. Rövid időn belül eltűnik a seb, minden további nélkül. Szemeit a riporterre emeli.

- A sebeim, mondjuk úgy, gyorsan regenerálódnak. Persze van kivétel. A tűz. Nem mutatnám be. Azok a sebeim úgy gyógyulnak be, olyan sebességgel, mintha most magát is megvágnám. És jobban fáj. De a fájdalmat enyhíthetem… Vagyis… Ha úgy akarom, csökkenthetem. Nehéz ezt elmondani. Maga nem érzi ezt, nem tudja ezt. Nem tudom elmondani.
De természetesen az ezüst a gyengepontom. A puszta látványa is félelmet vált ki belőlem, megzavar, meggyengít, összezavar mindent… Az érintése éget, sebez. Még sosem lőttek meg ezüsttel, de talán azt nem élném túl. Egy egyszerű ezüst töltény fogása is… Rosszabb, mint a tűz. De tudom regenerálni azt a sebet is persze. De lassan. Nagyon lassan.
És még egy fontos dolog. Érzem a szellemeket, vagy akár látom is őket… Néha, néhányat. Beszélhetek is velük, ha úgy akarják. Ne bámuljon már, mert megölöm! Idegesít.
Utazhatok a szellemvilágon át. Ekkor Maguk emberek nem láthatnak. Meg az állatok se. Senki sem, kivéve a szellemeket. De Én látom magukat. De ez a képesség sok energiámba kerül. Néha nem is sikerül, néha pedig a szellemek maguk száműznek… Nem tudom, mikor, és miért. Nem mindig… Nem értem Őket, bár nem is vagyok szellem.
Van egyéb misztikus képességem is. Megmutathatnám, de ebbe nem megyek bele. Nem ezért hívtam. Nem egyszemélyes cirkusz vagyok, így ezekről már nem is mesélnék.
((diszciplínákról beszélt))
Viszont most mesélnék magamról. Arról, amiért idehívtam. 26 éves vagyok. Egyszerű városi vérfarkas. Londonban születtem… Nagyjából 8 éves koromig egyszerű ember voltam, elvált szülőkkel. Anyám nevelt, apám 5 éves koromban otthagyott minket. Azt hiszem, anyám emiatt lett alkoholista, de igazából nem tudom. Nem is érdekel. Elég azt tudni, hogy az. Egy idő után szinte sose láttam már, beköltözött a kocsmába úgymond. 8 éves koromban alakultam át először. Fura, de nem ijedtem meg. Pedig lett volna rá okom. Sokkal inkább megijesztett az, hogy az utca összes macskáját megöltem, mint az, amivé lettem. Sosem voltak barátaim, és ez egy remek kifogás volt, hogy miért nem. Legalábbis magamnak. Anyám ekkor már nem is láttam, az, ami voltam, egyre nagyobb terhet jelentett. A telihold egyre inkább megviselt, Egyre kevésbé bírtam z egészet, hiába az előnyök. Be kell valljam, az előnyök még mindig lenyűgöznek. Néha elhitetik velem, legyőzhetetlen vagyok, az egyetlen, amivel vigyáznom kell, a saját fajtám lehet. Persze bizonyára tévedek. Elég az ezüstre gondolnom.
10 éves koromban próbáltam menekülni, és a cigi megnyugtatott. De valami… Nem, nem stimmelt vele, bár nem zavart túlzottan. Hozzá tudtam jutni, megnyugtatott. Igaz, mielőtt meggyújtottam, elfogott valami. Ma már tudom, a rettegés. Az a tűz, amit akkor láttam, nem volt elég ahhoz, hogy igazán elriasszon. Nem tett semmit. Csak fura volt. De nem volt több egyszerű tűznél. Még mindig nem több. Apró kis láng.

Ennek jegyében elő is kotor egy szálat, s öngyújtót. A riportert is megkínálja, az inkább elhúzódik előle.

- Nem sokkal ezután, még 10 éves koromban ismertem meg Tövist és BlackStonet. Stone érezte, hogy nincs rendben Velem valami, noha szó nélkül hagyta a dolgot mindvégig, sose tudtam igazán megismerni. Tövis más volt. Őt igazán megszerettem, de elég volt saját magamra gondolnom, tükörbe néznem. Nem származhat Tőlem soha ilyen… Soha. Ezt el is mondtam Tövisnek, de Ő azt hiszem, nem értette, miről is beszélek. Azt hiszem, jobban szeretett, mint kellett volna, de mindez már nem számít. Egy évvel később csatlakozott hozzánk Vael. Zűrös a srác, de ez tetszett benne. Szívesen voltam vele az ilyen dolgokban, vonz a baj, vagy talán Én vonzom a bajt, nem tudom. Élveztem azokat a kalandokat. Bár Tövis és Black határozottan elhúzódtak tőlük. Nem értem, miért, de hát, Ők csak emberek, el kellett néznem. Bár Vael is csak ember volt, s bennem is csak azt látott. Visszagondolva úgy érzem, nem lett volna szabad egy egyszerű lányt ekkora bajba sodornia. Sokszor nem jöhettem volna ki a dolgokból, de Neki nem tűnt fel semmi. Az sem, hogy sebeim másodpercek alatt tűntek el. Nem vett észre egyszerűen semmit. Talán azért, mert mindent tudott, talán, mert felelőtlen és hülye volt. Én is az voltam.
- Ebben az évben alapult meg a bandánk is. Nem volt nagy valami. Bár élveztem, hogy tartozom valahová, hogy vannak barátaim. Nézzen meg alaposan. Most nincsenek barátaim… Érti maga ezt? Úgy hiszem, akkor rosszabb voltam.
Nos tehát a banda… Tövis lett a vezérünk. Szívesen kipróbáltam volna a vezetést, az irányítást, de úgy hiszem, nem illettem volna a vezetői posztra, bár a helyettese Én lettem. Erősebb voltam akármelyiküknél, a puszta kisugárzásom döntött a kérdésben, hisz ha Tövis távol volt, azonnal Én vettem át az irányítást. Bár Stone tett próbálkozásokat arra, hogy Ő irányíthasson, s néha hagytam is Neki, de Én voltam a helyettes.
Ugyanebben az évben fedte fel előttünk Tövis, hogy hajléktalan. Vagyis megszökött az árvaházból. Segítettük Őt, pénzzel, és kitartottunk mellette. Többet nem tehettünk. Noha pénzügyileg magam is elég rosszul álltam, de tudtam munkát szerezni. Csaposként, egy kocsmában. Természetesen nem abban, melybe anyám járt, azt messze kerültem. Teliholdkor nem mentem be dolgozni, de ezt kitalálhatta. A munka végén megmaradt italból többnyire kaptam, bár teljesen mindegy volt, erre is rá kellett jönnöm. Ahogyan a mérgeket, úgy az alkoholt is jobban semlegesítette a szervezetem, - még mindig – mint az embereké. Ez talán jó is lenne, bár azt hiszem, sosem leszek részeg például. Bár, pár üveg erősebb ital talán megtenné a magáét, de nem lenne túl tartós hatása Rám. Ezzel végül is nincsen gond. Szervezetem ellenállóbb a vírusokkal, baktériumokkal szemben is, igen erős betegség az, ami ledönt a lábamról. Viszont a gyógyszerekkel szemben is ellenáll, hisz nem tudja megkülönböztetni, mi használna és mi nem.
- 13 évesek voltunk, mikor csatlakozott hozzánk Ras. Nos, Ő sem a banda esze, bár egy jó 3asra mind tudtuk a tananyagot… De ez lényegtelen. Ras egoista, azt hitte, Ő itt a nagy valaki. Egy év elég volt, hogy rájöjjön: Mellettem nem rúghat labdába. Talán emiatt, talán a többiek miatt változott, noha soha nem lett igazán barátom. Egyszerű halandó, ostoba, gyönge. Mégis, azt hitte, okos, erős… Nem tudom, mit hitt, de határozottan ember volt. És erre Ő is kénytelen volt rájönni. A banda 14 éves korunkban vált teljessé. Cass személyében. Érdekes a csaj, de nincs Vele problémám…

- Róla jelen időben beszél…
- Kérdéseket a végén. Egészen belemerültem, erre csakúgy közbeszakít. De rendben, megindokolom. Úgy hiszem, Cass még él.
- Úgy érti…
- Befejezném a történetet.

- Nos tehát Cass. Ő megtetszett Tövisnek, úgy hiszem. Tulajdonképpen örültem ennek. Azt hittem, Tövis letesz Rólam. Persze nem így történt. Mindenesetre Cass -sel nem volt problémám. Nem érdekelt igazán, na meg, kedves volt Velem. Bizonyára Ő is érezte, hogy valami nincs rendben Velem, mégis… Hívott edzésre például. Nem, nem tapasztaltam még ilyet mástól. Talán barátkozni akart. Talán azt hitte, hogy… Nem is tudom.
Vagy talán mindent tudott. Nem vagyok képes harapás útján továbbadni „betegségem”. Legalábbis mikor irányítom testemet, nem. Mikor nem vagyok erre képes, akkor nem tudom. Haraptam már meg embert, persze… De még senki sem élte ezt túl. Ne bámuljon már. Megölöm, ha tovább folytatja ezt. Maga csak írja, mielőtt meggondolom magam.

Karmai megnőnek, végigszánt az asztalon, melyen az újságíró papírjai is vannak.

- Persze, értékelem, hogy legalább már hisz Nekem. Attól tartok, az emberek magának már nem fognak. Azt hiszik majd, meghülyült, és szép lassan tényleg beleőrül ebbe. Vagy vadászni fogja a fajtám, vagy legalábbis kutatni. Magam is ezt teszem, mindhiába. Nem, nem kérem a segítségét majd. Nos tehát… Nem voltunk sokáig 14 évesek, az évek repülnek, ahogyan annak lennie kell. Felettem is repülnek. Öregszem, rendesen. Bár 24 éves korom óta külsőm nem öregszik, de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok halhatatlan.
16 éves korunkban történt meg az, amitől rettegtem. Terveztünk egy akciót. Lényegtelen, milyet. Aznap telihold volt. Nem lett volna szabad elmennem, de hát délutánról volt csupán szó. Ilyenkor gyenge vagyok, szétszórt, talán csak hátráltattam volna őket a puszta jelenlétemmel is. Azon a napon még rosszabbul voltam, mint szoktam. A puszta állás nehezemre esett, de elmentem. Igen, így biztos, hogy terhükre voltam. Engem kellett védeniük mindvégig, megsebesültek Miattam. És Miattam elhúzódott az egész. Mert Engem védtek.
Igen, az egész az Én hibám volt. Cass beugrott egy boltba cigiért, vagy ilyesmi, nem emlékszem már. A telihold sugarai Rám vetődtek, és ennyi kellett. Hiába küzdöttem, sokáig, kétségbeesetten, az Én csatám már el volt vesztve, valami belső szörnyeteg irányít ilyenkor. Testem átalakult, s gyilkos hajlamainak hódolt. Mert a fenevad ezt parancsolta neki. És szép sorban lemészárolta a barátaim. Először Vaelt, ki menekülni próbált. A többiek harcolni, de sebeikkel esélyük sem volt. Be kell ismernem, még amúgy sem lett volna esélyük. A lény ezután lemészárolta Blacket, s Rast. Igyekeztem, hogy Tövist meghagyja, de csak annyit értem el, hogy utoljára hagyta Őt, a jelenlévők közül. Tövis nem harcolt Velem. Vele kellett volna. Egy szörny állt előtte, nem Én. Futhatott volna, nem tette. Harcolhatott volna… S Én megérdemeltem volna, de Ő nem tette. Hogyan, hogyan lehetett ennyire ostoba? Nem értem. Küzdöttem, de széttépte őt a lény, ami nem engedett. Végül sikerült győzedelmeskednem, látnom a hullákat. Ekkor hangokra lettem figyelmes. Menekülnöm kellett, ha nem akartam lebukni. Cass lépkedett felém. Sikerült a szemébe néznem. Kedvem lett volna vonyítani, fájdalmam kifejezni. Soha többé nem lesznek barátaim. Már akkor tudtam. Casst nem öltem meg. Otthagytam. Azt hiszem, megkeserítettem ezzel az életét. Nem lettem volna képes többé a szemébe nézni. Elmenekültem. Anyámnak úgyis mindegy már. Alkoholmérgezésben meghalt. Aznap este. Ezt nem bírtam elviselni.
- Azóta élek itt, Olaszországban. Pont 10 éve történt mindez. Itt nem történt semmi. A Telihold nem visel már mg annyira, mint akkoriban. Szinte már semennyire. Persze esténként nem tudok uralkodni magamon, mikor a Hold teljes valója mosolyog Rám. De mindez már teljesen más. Egyedül élek, nincsenek barátaim, sem ismerőseim. Csak ez a házam van. Persze, rendelkezek munkával is. Egyszer megkeresem majd apám, s talán pontosabban megtudom, mi vagyok, s mi folyik körülöttem. Vagy akár csak egy fajtám bélit. De addig is nem tudok mit mondani, ennyi volt.

- Ennyi? Nem érhet így véget.
- Dehogynem.
- És Cass?
- Nem tudok Róla semmit. Talán utána kéne néznem, hol él most, mit csinál. De ennyi idő biztos elegendő volt számára is. Számomra is elég volt, és úgy vélem, Nekem nehezebb.
- Ő látta, hogy a barátnője megölte a többieket.
- Én megöltem a többieket. Kinek nehezebb hát?
- Önnek, természetesen, Moilia.
- Magam is így gondoltam. Most mennyen innét. Lassan este. Bizonyára nem szívesen tartózkodna itt. Hogy mit kezd a felvétellel… Maga dolga. Nem fogok bosszút állni, ha megjelenteti.
- Senki sem hinne Nekem.
- Annyian biztosan, akik vadásznak a fajtámra.
- Akkor hát nem jelenttethetem meg.
- Óh, dehogynem. Csak tessék. Ha siet, benne lesz a reggeli újságban.
- De…
- Örülök, hogy ennyire figyel Rám, hogy törődni akar Velem. De nincsen szükségem rá. Tűnjön innen.
- Nem tud mindent. Talán segíthetnék. Például, mi történne, ha valaki túlélné a harapását, teliholdkor…
- Takarodjon!
- Nem érti.
- Valóban nem. De Maga sem. Most pedig vagy elmegy, vagy…

Egy férfi kiáltása szakítja meg az éjszaka csendjét. Majd egy diktafon halk reccsenése, melyet már csupán egyetlen lény hall.